2012. május 20.
“Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét, mint mikor a sas kirebbenti fészkét, és fiókái fölött repdes, kiterjesztett szárnyára veszi, evező tollán hordozza őket.”
5Móz. 32, 10-11
Olvasandó: 5Móz. 32, 1-25
A mára kijelölt igerész, a néptől, az élettől búcsúzó Mózes imájának része, mely tele van fájdalommal, nem azért, mert Mózesnek meg kell halnia, hanem azért, mert félti a népet a szövetségszegéstől, a bálványimádástól, az Isten, büntető haragjától. Éppen ezért, az első versek annyira szemléletesen hozzák közel az Isten szeretetét a néphez, hogy az felismerje, hogy számára óriási veszteség lenne, ha ezt az Istent elhagyná és mást választana helyette.
A tavaly nyáron, miközben kinn ültem az udvaron, kétségbeesett csipogás zavarta meg csendességemet. Észrevettem, hogy egy kis verébfióka kiesett a fészekből, ijedten páhogott, miközben édesanyja, csipogásával, megpróbált neki tanácsot adni, neki-neki szaladt, buzdította a repülésre, de végül mégis elpusztult a fióka. Mennyivel másabb a sas helyzete. Az arra is képes, hogy hátán hordja fiókáját.
|